[egy kicsi belőlem]

Majd ezen a 'címtelenségen' lehet, hogy később változtatok, de most nem jutott eszembe semmi frappáns. A Naplómba sem címmel ellátva szoktam irogatni. Már amikor persze eljutok odáig, hogy írjak bele. Mostanában a központban inkább a telefonom, és ez a blog van. Ide írom le az összes bánatom..

S hogy mi kavarog a fejemben ebben a pillanatban? [tudom, senki nem kérdezte, én mégis leírom...]
Elsősorban az, hogy mindjárt szomjan halok. Tudom, röhejesen hangzik, de nemrég kicsit elvonultam a nagy nyüzsitől, és olvastam. Ugyan eleinte nem tudtam teljesen 'átélni' az olvasottakat, mert abban a szobában, ahol voltam iszonyat hideg van, és a könyv azon része, ahol tartottam kissé unalmas volt, később sikerült friss fejjel követnem az eseményeket. Most, hogy túlvagyok a "számomra kissé felfoghatatlan, hogy az a kis 'epizód' miért került bele a könybe?" kérdésen, kicsit idemerészkedtem a géphez. Abban bízva, hogy senki nem zavar meg, és nem kell attól tartanom, hogy valamelyik családtag beleolvas az irkálásomba. Vagy hogy Anyának eszébe jut, mi is az a blog, és értetlenül kérdezgeti, mit keresek én egy ilyen oldalon!?
A másik dolog, ami foglalkoztat... az a bizonyos személy, akit immáron november 8-a óta nem láttam. Igen, Ő. Olvasás közben eszembe jutott, hmmm ez hülye szó rá, mert nem olyan dologról van szó, amit elfelejtettem. Szóval, inkább rádöbbentem, hogy Ő volt[-e] az első ember az életemben, akit igazán szerettem. [?] Azt hiszem ez a kérdés még jó ideig megválaszolatlan marad, amíg át nem gondolom, honnan indult minden, és végül hol lett vége. Abban biztos vagyok, hogy általa megmozdult bennem valami. Ami a hatalma alá kerített, és irányította a cselekedeteimet.

Minden nap máshogy érzek, és másként tennék dolgokat. Olykor legszívesebben mindent elmondanék neki, mert ez már úgysem változtatna semmin. Máskor pedig legszívesebben kiverném a fejemből a nevét, és vele együtt mindent, ami történt. De bárhogy is van; sok dologra örömmel és könnyekkel a szememben emlékszem vissza. És a mai napig nem tudom felfogni, hogy ennek vége. Ő továbblépett, mintha én nem is léteznék..
Gyakran eszembe jut, vajon Ő gondol-e rám? Eszébe jut-e, hogy hogyan néztem rá, mit éreztem iránta... Vannak-e olyan dolgok, amikről talán felidézi azt a napot, amikor együtt sétáltunk és beszélgettünk?
Mi lesz 1 év múlva? Azon a napon, ami minden embernek megadatik, és minden évben csak egyszer jön el? Felidézi majd, hogy kapott tőlem valamit? Ami ugyan valószínüleg már nincs meg, mert nem maradandó dolog volt..
És egyáltalán az, hogy mit gondol rólam? Gondol-e egyáltalán bármit is...


Az lenne a legjobb lezárása ennek az ügynek, ha látná, amiket ide írok. Hogy mi mindenen megyek és mentem keresztül. Ha legalább egy kicsit érezné, hogy mit éreztem és érzek Én?
Akkor talán nem lennék ennyire jelentéktelen... Akkor nem én tölteném be a senki szerepét az életében...
És talán végre felfogná, mennyi fájdalmat okozott nekem.