Ennél jobb címet nem is találhattam volna a mai bejegyzésemhez. Hiszen ez a 3 szó kiválóan tükrözi azt a helyzetet, amiben most vagyok.
Ma volt a 'hangszeres' évzáró, ami végérvényesen lezárta a 8 éven át tartó korszakát az életemnek. Ez volt az utolsó ilyen évzáróm. Őszintén szólva nem volt túl sok kedvem végig állni, de ki lehetett bírni.
A kezdés előtt majdnem elsírtam magam, mert mikor odaadtam a tanáromnak az ajándékot [virág, bonbon és fénykép, mert már nagyon régóta szeretett volna rólam és F-ről kapni 1-1 fotót emlékbe], én is kaptam valamit. Már az, hogy 'gondolt rám', nagyon jól esett, de mikor kinyitottam a kis verseskötetet és elolvastam azt a néhány kedves szót, amit beleírt, tényleg kicsi hiányzott ahhoz, hogy elsírjam magam.
Az a pár sor így szólt:
"Nyolc éven át tartó közös munkánk emlékére."
2010.június 15.
Sok szeretettel [és az aláírás]
Nagyon megható volt, és abban a percben hirtelen megbánást éreztem azért, mert abbahagytam a gitározást.
Persze azóta ez elmúlt és eggyáltalán nem érzem úgy, hogy rossz döntés volt. Csak azért 8 év az mégiscsak 8 év. És ha visszagondolok, hogy mennyi fellépésen, vizsgán, próbán és órán vagyok túl, büszke vagyok magamra, amiért idáig eljutottam. :D És nem bántam meg, hogy belevágtam! Voltak persze rossz napjaim, nem is 1, de visszatekintve csak jó dolgok jutnak eszembe.
És ez elsősorban a tanáromnak köszönhető, akinek mindig is hálás leszek. :D
