Drága Exem!
Szólíthatlan így, ugye? Vagy ez túlságosan érzelemmel teli? És az baj lenne? Bárhogyan is, most az egyszer, utoljára megszólítalak így...
Most jött el az idő, hogy számadást készítsek, és ezt papírra vessem - még ha el is teszem majd jó mélyre ezt a levelet. Becsúsztatom a ruháim alá a fiókba, vagy annak a polcnak az aljára, ahová a régi fotóinkat süllyesztettem..., de kidobni sosem fogom. Mert emlékeztet valamire. Valami fontosra.
A hibáinkra. Azokra, amelyeket egyikünk sem követhet el újra a következő kapcsolatában, mert már tudjuk, hogy ezek megmérgezték, ami tiszta volt, elrontották, ami olajozottan működött, nehéz súlyként rátelepedtek a szívünkre, és lassacskán eltávolítottak minket egymástól. Még a gyerek sem tudott minket összetartani... Mert elfogyott a levegő, ami régen bőven elég volt nekünk. Kettőnknek. A végén viszont már fulladoztunk, mentünk volna, kitéptük volna a múltunkat egymáséból - de ezt, ugye, nem lehetett megtenni.
Szakítás lett a vége. És a vég kezdete...? Talán az idő volt a legnagyobb gyilkos, az az idő, amit nem fordítottunk egymásra, mert mindig volt valami "fontosabb", ami miatt elmaradtak az esti beszélgetések a konyhában, a nagy dumálások éjjel a fürdőkádban, a viccelődés reggeli közben...
Emlékszel, mindig integettem utánad az ablakból. Vajon tudtad-e, hogy huszonnégy lépés vezetett a bejárati ajtótól a háló ablakáig? Pontos menetrendet követtem. Bezártam utánad az ajtót, és még fürdőköpenyben gyorsan leszámoltam a huszonnégy lépést, feltéptem a hálóban az ablakot, hogy mire kiérsz a kapun, ott legyek, és küldjek neked egy utolsó, reggeli mosolyt. Ha tovább bajlódtam a zárral, kevesebb lépést tettem meg, viszont futva - mindig úgy, hogy mire kilépsz, én ott legyek, és rögtön, amint kiérsz, összevillanjon a szemünk. Te integettél, aztán beültél a kocsidba és elhajtottál. Mindig megvillantottad az indexet búcsúzóul, én pedig addig néztem utánad, amíg el nem tűntél előlem.
Aztán már nem integettem utánad az ablakból. Fájt nagyon, de azt hittem, megérted: ez az utolsó utáni figyelmeztetés. Nem így fogtad fel, sőt megsértődtél. Egyre kevesebb közös programot szerveztünk, a beszélgetéseink egyre inkább a gyerekre korlátozódtak, bezárult a lelkünk egymás előtt.
De akkor már te is érezted, hogy semmi sem stimmel. Nem fogom a "gyes-magányra": én is hibás voltam. Kár, hogy nem kérdezted, mi a baj. Nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni, de talán elkezdhettünk volna újra beszélgetni. Talán nem jutottunk volna el addig az estéig, amikor nem akartam elmenni már veled arra a síelésre.
Emlékszel? Azt mondtad: "Ha már nincs közös témánk, s már a közös programok sem érdekelnek, akkor csak szép múltunk, unalmas jelenünk van. És nincs közös jövőnk."
Akkor kellett volna hagynom, hogy előtörjenek a könnyeim, hogy az önérzetem és a sértettségem ne írja felül a fájdalmamat. De nem voltam elég okos, elég erős ehhez. Azt feleltem: "Szerintem sincs."
Már nem tudom, pontsan hogyan lett vége, de arra a napra emlékszem, amikor költöztünk és utoljára zártam be az ajtót - csak immár magam után. A gyerek a karomban volt, és akkor szakadt ki belőlem először a sírás. De te ezt nem láttad. Nem akartam, hogy neked is fájjon, hogy te is lásd ezt az utolsó ajtóbezárást. A szívem mélyén meg akartalak kímélni ettől a képtől: amikor az egykor szeretett nő, kezében a gyerekkel, utoljára elmegy.
Fontos voltál nekem, tudod? Eltelt vagy két hónap, amikor először ébrdtem arra éjszaka, hogy úristen, mennyire hiányzol. Hiányzik a bőröd, fáj, hogy nem csúsztathatom a fenekemet abba a jó kis kiflirésbe, amit mindig kialakítottál a testeddel az ágyban, hiányzik, hogy nem húzol magadhoz éjszaka, hogy nem adsz éjjel, álmomban egy puszit a karomra, a vállamra, vagy a hátamra - hogy nem mész el reggel úgy, hogy még összevillanjon a szemünk, hogy nem integetsz az indexlámpával egy utolsót... Akkor tört fel belőlem minden.
Hibáztam én is. Te is. Tudod, tudom. Átbeszéltük. Szerencsére volt erőnk hozzá. Átbeszéltük, megbeszéltük. Újra és újra. És lassan megértettük egymást.
Drága Exem! Ígérjük meg egymásnak, hogy a következő házasságában egyikünk sem követi el ezeket a hibákat. Hogy mindig tudni fogjuk: az idő a legfontosabb, amit az ember a másiknak adhat. A szavak, az érintés, a bizalom. És ha újra pici babát tartok is a karomban, tudni fogom, hogy időt kell szakítani a kibeszélésre, arra, hogy elmondjam, mi bánt. Te is sokat tanultál a történtekből. Kívánom, hogy mindketten jól bánjunk a tanultakkal.
Drága Exem! Utoljára szólítalak így. Hiszen holnap igent mondok. Újra. Neked.
/Fejős Éva írása/
