[egy kicsi belőlem]

Február 28.
Színház- és Filmművészeti Főiskola, 13.30h

Nem D miatt volt fontos, sem pedig a hófordulónk miatt. Hanem másvalaki miatt...

Bárcsak újra ott lehetnék..!

"Szólni ha kezd isteni szád, fogaid kivillanók, s elűzik vak kétségem homályát.
Orcád holdkereke szemem madarait élteti, add vonagló mosolyod csodáját!
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Szépfogú! ha tán neheztelsz, tépj rojtokká, semmivé, körmeidnek sok nyílvesszejével,
zárj karjaid bilincsébe, mard nyelvemet, ínyemet, vagy cselekedd, ami tetszik éppen.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Te vagy ékem, te vagy éltem, te vagy létem óriás tengerében rejlő igazgyöngyszem,
sóhajomat, óhajomat vedd kegyesen, szívesen, mert tetőled több nem menekszem.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Vízililiomkék szemed piros vízirózsa lett, átváltozva pompáz új díszében,
ha a virágnyilas isten feketére festi át, az enyémhez illik csodaképpen.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Melleden a gyöngykoszorú csillagosan ég-ragyog, fénye melegítse szíved éjét,
derekadon ezüst öved csilingelve hirdeti a szerelem hatalmas zenéjét.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Szólj, te szelíd édesszavú! Hol vidoran csillogó, szétözönlő lakk hullámzik, árad,
hagyd pirosra befesteni a szerelem harcterén diadalmas, szívem-tipró lábad!
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Rakd fejemre diadémul talpad fénylő bimbait, a szerelem mérge orvosságát:
Káma nyila izzó sima napsugara lángra gyújt, lábad hűtse lelkem forróságát.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Dzsajadéva áhítatos hívek örömére most megidézi Krisna szép beszédét,
nyájasság is, bölcsesség is, közepe és partja nincs; áldozásuk sose érje végét!
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét."

                                                                  /Dzsajadéva: Gíta Govinda - részlet -/

"Ne ragaszkodj semmihez és tiéd a világ."

Mintha az olyan könnyű volna... :-|

7
Az érzékekről

[...] Az ember addig él, amíg szenvedélyei vannak. De a szenvedélyeket lehet nevelni. Az önzést, a kéjvágyat, a testi éhséget és szomjúságot lehet emberivé varázsolni. A mohóságot át lehet alakítani hasznos emberi akarattá. Mint ahogy a szélből, a tűzből, a fényből hasznos, emberi szolgálatra alkalmas erőket lehet szelídíteni - ha még oly hatalmasok is a világban, korbácsolják a tengert és felgyújtják az erdőket és városokat, az ember erősebb! -, úgy meg lehet fékezni az erőket és indulatokat, melyek átjárják az emberi testet, uralkodnak szívünk és idegeink fölött. Emberi szolgálatra lehet nevelni e vad erőket. Ehhez nagyon sok tapasztalás, sok szomorúság, sok akarat és emberfeletti erő kell.

9
Arról, hogy az ember része a világnak

Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: "Én más vagyok, mint a tenger." Vagy a szikra: "Rajtam nem fog a tűz." De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét - vagy pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém - ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.

10
A babonákról

[...] A világ nemcsak fényes és sötét, nem; a világ zavaros is. Nemcsak sugár, fény és hő van; démonok is vannak. (Goethe hitt a démonokban.) A világ nemcsak értelmes és következetes; valahol bujkál a tüneményekben a varázs is. Nem szabad babonásnak lenned, mert ez nem illik emberhez. De nem szabad teljesen megvetni a babonákat, mert ez emberfölötti, illetlen gőg. Inkább csak szelíd gúnnyal kell bánni babonáinkkal, mint aki mosolyog - de kissé fél is.

5
Arról, mi az élet igazi élménye

Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. Rómában vagy az Északi-sarkon járni nem olyan érdekes, mint megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetéről, a világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról. Mikor értelmem eléggé megérett erre, már csak ezt az élményt kerestem az életben.

6
A test megismeréséről

[...] A testben van valami örök, ugyanakkor, amikor nevetségesen romlandó és mulandó. [...]

"..Sok lökdösődő, bunkó ember..
Néha utálok közéjük tartozni."

1
Arról, mi célja e könyvnek

Olvasó, ez a könyv szeretne őszinte lenni. Egy ember írta, kinek tudása szerény és véges. Nem akar mást ez a könyv, mint mind a megszámlálhatatlan könyvek, melyek a régmúlt és félmúlt időben beszélni akartak az ember sorsáról a világban. Szeretné elmondani egy ember, hogyan kell lakni, enni, inni, aludni, betegnek lenni és egészségesnek maradni, szeretni és unatkozni, készülni a halálra és megbékélni az élettel. Nem sok ez, mert az ember általában s e könyv írója különösen keveset tud csak önmagáról és a világról. De emberi feladatnak elég. Többre nem is vállalkozhatunk az életben.

 Ez a könyv tehát őszinte lesz, olvasó, s nem eszmékről és hősökről beszél majd, hanem csak arról, aminek köze van az emberhez. Írója nem tanítani akar, amikor e könyvet írja, hanem tanulni. A könyvekből akar tanulni, melyeket előtte írtak bölcsek és a beavatottak, az emberek életéből akar tanulni, amennyire azt megfigyelni és megértenie sikerült, az élet jeleiből akar tanulni, tehát a betűből, az emberi szívből, a füvekből és az égi jelekből egyszerre. Mert mindez együtt alakítja az emberi sorsot. Nem tudós könyv ez, csak olyan, amilyent az elemiben tanítanak. Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember. Olyasféle lesz hát ez a könyv, mint a régi füves könyvek, melyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyja az Isten.
 S aki jobban tudja, mondja jobban.

"Legszívesebben ordítanék vele, hogy miért teszi ezt!?
Miért?
Én nem hívtam, már majdnem túl voltam rajta...és akkor mikor minden kezd helyrerázódni, újra felbukkan és robbant! Felzaklatja az életem, majd eltűnik újra.
Ez mire volt jó? Feltépte a régi sebet......most újra vérzik... elérte amit akar...
és most ismét elment.
Ez kellett?
Ha újra találkoznánk csak kiabálnék és megmondanám neki, hogy... nem ez nem igaz... mert hülye vagyok, és ha újra jönne, úgysem bírnám és ismét a karjaiban kötnék ki..
Hogy miért?...Mert egy naív buta lány vagyok, aki egy pillanatnyi boldogságért vállalja a szenvedést...
..csak tudnám miért..!?"

"Amikor várod, hogy rád írjon... de nem ír.
Amikor várod, hogy jöjjön... de nem jön.
Mikor várod, hogy láthasd... de nem láthatod.
Amikor elakarod végre felejteni, de csak rá tudsz gondolni..
Amikor meglátod mással és azt mondod; 'Már nem érdekel'... De otthon mégsem bírod ki sírás nélkül.
Őrülten, tiszta szívből szeretni valakit... aki nem viszonozza az érzelmeinket.
Tudni, hogy talán soha nem lehet a miénk, de valami mégis köt hozzá..
Ez az igazi, önzetlen szeretet."

És én így érzek?
Mert már magam sem tudom.. :(

"Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyszer csak felébredj és megbánd. Szeresd azokat, akik jók hozzád. Felejtsd el azokat, akik nem. Hidd, hogy minden valamilyen okból történik. Amikor új esély adódik két kézzel kapj érte. Ha ez gyökeresen megváltoztatja az életed ne ellenkezz. Soha senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni."

“Ha nem kapod meg, amit akarsz, szenvedsz; ha megkapod, amit nem akarsz, szenvedsz; sőt ha pontosan azt kapod meg , amit akarsz, akkor is szenvedsz, mert nem tarthatod meg örökké.”

"Mikor utoljára együtt voltunk, mikor utoljára öleltél és csókoltál, még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó.."

"Nehéz elhinni, hogy az, aki valaha mosolyt csalt az arcomra, az most könnyeket csal a szemembe.."

"Ha szeret valaki, akárcsak egyetlen ember, az azt jelenti, hogy még élsz."

/Da Chen/
[Megatláltam a szerzőt! :Đ köszönöm citatum.hu :)))]

"...Felednél mindent, s emlékezel mégis..."

/Ady Endre/

"...S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökkétartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthető."

"Ekkor tűnt ki, hogy vékony testalkatának szívós izmai vannak."

"Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka színeikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik;
közöttük fürgén evickélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros úszószárnyaival.
Úgy gyönyörködött ebben!
Mély hallgatásnak való jelenet volt az, mindenki tudta, hogy most temetője felett úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sirkövét meg nem találja ott alant a sok között."

Veletek volt már olyan, hogy a Titeket ért rossz élmények és minden olyan dolog, ami miatt sz*rul éreztétek magatokat, egyszerre buggyant ki belőletek? Ezalatt azt értem, hogy felgyülemlett bennetek a sok rossz és egy gyenge pillanatotokban kijött belőletek!? És egyszerűen nem tudtátok visszafogni a sírást és nem is akartátok, mert már olyan sokminden volt bennetek, hogy nem tudtátok tovább magatokban tartani..

Velem volt. Nem is egyszer.

És úgy gondolom, ilyenkor az a legjobb, ha sírsz.
Ha kisírod magadból minden bánatod.
Ilyenkor szerintem az sem baj, ha egyedül vagy. Az csak megkönnyíti a szomorkodást, mert nem kell senkinek magyarázkodni, hogy miért sírsz, mi bajod van..
[Nekem sem volt könnyű a tegnapi bőgésemet letagadni, miután Anyának feltűnt, hogy valami nem stimmel..]

Persze nem mondom, hogy ez jó dolog.
Van, akinek az segít, ha az aktuális problémáit elmondja valakinek. Ha kibeszéli magából a bánatát és esetleg nem csak meghallgatják, hanem tanácsot is adnak neki.
Szerintem nekem ez nem segítene, és azt hiszem, én nem is lennék képes elsírni másoknak a gondjaimat. Legalábbis az olyan gondjaimat, amiket eddig is magamban tartottam. Mert ezek olyan fájdalmas tények (?), amiket nincs kivel megosztanom, pont azért, mert...

"...A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

/Stephen King/

- nuku repülés :'(
- holnap suli
- éhség
Ja és;

"Nincs rosszabb annál, mint boldog embereket látni boldogtalanul."

Folytatom a sok dolog leírását, mert most megint annyi dolog kering a fejemben, hogy minél előbb le kell őket írnom, nehogy bármelyiket is elfelejtsem. :D

A legelső dolog, hogy [ha minden jól megy] a héten megyek moziba. :D H-val megnézzük az Eredetet. Már várom, mert ez a film azóta érdekel, mióta a Bátyám mutatta az előzetesét. :D És sok jót is hallottam róla, szóval nem hagyom ki!
Egyébként az is előfordulhat, hogy a Balatonozás után is megyek moziba, mert van egy másik film is, amit most vetítenek és érdekel. :D Ez pedig nem más, mint a Levelek Júliának. Ezt viszont egyedül szeretném megnézni! Én nem azért akarok egyedül mozizni, mert nincs kivel elmenni, hanem mert az egy külön élmény. Mikor a Boltkórost néztem, akkor is élveztem. Persze nem akarok [és nem is nagyon tudok] rendszert csinálni belőle, de egyszer kétszer belefér. :)

Döntöttem a filmeket illetően és a választásom Az ördög Pradát visel-re esett.
Két okból;
1. Még nem láttam ezt a filmet és ideje valami újdonsággal is feldobni a csekély gyűjteményem.
2. Úgy hallottam, hogy jó film, szóval talán nem nyúlok mellé.. :)

Egyébként lehet, hogy veszek még egy filmet, majd attól teszem függővé, hogy pénzileg hogy állok!? :D

A következőkben egy reklámból is ismert Szabó Lőrinc idézetet írok le, amit mostanában a tv-ben hallhattatok leginkább. :D Nekem nagyon tetszik, ezért is döntöttem úgy, hogy "közzéteszem". :)

".. Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal a réten át.
Azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért elmosolyodott,
körülnézett, s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba.
Aztán könnyű ingét ágyamra dobva, bebújt hozzám a takaró alá.."

"Aki már veszített el olyasvalamit, amit elveszíthetetlennek gondolt (és velem ez már számtalanszor előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs."

"... és álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit."

"Maria meköszönte a szép szavakat, és elraktározta őket a tudatalattijában."

"Ha egyszer arra ébrednék, hogy a hullámvasúton ülök, vajon mit éreznék?
Hát igen, az első gondolatom biztos az volna, hogy fogságba estem, és halálra rémülnék minden kanyartól, hányingerem lenne, és ki akarnék szállni.
De ha bízom abban, hogy minden kanyar a sorsom része, hogy Isten irányítja a gépezetet, akkor a rémálomból kaland lesz. Pontosan az lesz belőle, ami kezdettől fogva volt: hullámvasút, biztonságos játék, egy utazás, amely véget ér egyszer, de amíg tart, addig arra késztet, hogy gyönyörködjek a tájban, és sikoltozzak örömömben."

"De mivel az élet mindig kivárja a kritikus pillanatokat, hogy akkor teljes ragyogásában mutathassa meg a fényes oldalát, végre megszólalt a telefon..."

"Valóban igaz, hogy a szerelem képes megváltoztatni az ember életét egyik pillanatról a másikra. De az éremnek két oldala van. És a másik oldalon ott van a csalódás. Lehet, hogy a szerelem megváltoztathat valakit, de a csalódás még gyorsabban leteríthet minket az útról, amelyen járunk."

folyt. köv..

"Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?"

/Márai Sándor: Mennyből az angyal - részlet/

Olyan jól sikerült a mai nap, hogy elsem hiszem, hogy reggel még az futott végig az agyamon, hogy jobb lenne itthon maradni.. Kár lett volna, hiszen akkor most nem lennék gazdagabb egy töri 5-össel. :D:D:D Ugyanis én feleltem ma. :))) Mikor napló kinyitás előtt rám nézett G, és látta, hogy nem passzolok, már biztos voltam benne, hogy engem fog kihívni. :) Persze előtte még húzta kicsit; jött a szokásos tanár-duma, hogy; "Hmm... Vajon ki legyen?..." :D De utána mondta a nevem, én pedig boldogan kifáradtam felelni. :)) Miután helyrementem, azt mondta, hogy megvan elégedve, mindent elmondtam, nem volt se gyors, se lassú. :) Örültem a dícsérő szavaknak nagyon. :D

Ami azt illeti a magyar óra is jó volt, bár mostanában a tanár nincs túlzottan megelégedve velünk, hiszen senki, vagy csak nagyon kevesen készülnek az órára.. :S De én a kezdeti nehézségek után mindig élvezem az órát, mert érdekes dolgokról szoktunk beszélni. Ma például a Tartuffe kapcsán jött szóba az emberi hiszékenység és a bűn. Ezekről beszélgettünk, és a tanár olyan dolgokat is mesélt, amit mindannyian ámulva hallgattunk.
Magyar órán mindig olyan nagy igazságok hangzanak el, amiket legszívesebben azonnal leírnék ide, ha tehetném.. Mert valamiért mindig az jut eszembe, hogy mást is szembesíteni kéne a valósággal. Még akkor is, ha csak köztudott dolgokról van szó, amit mindenki tud valahol mélyen..
És ha már szóbakerült a Tartuffe, íme az a néhány [?] szöveg, amit olvasás közben aláhúztam. :)

"Lehet-e mondd, hogy egy férfi bűvöljön el,
Hogy minden egyebet így végképp feledel?"

"Kis semmiségeket bűnné nagyítva lát,
A múltkoriban is vádolta önmagát."

"A józan észt bizony ők túl szűknek találják,
És jellemük szerint lépik át a határát."

"Többé nem szólok egy szót se... de gondolok!"

"...Nem a más szívével szeret..."

"Erős szivet kíván a szerelem.."

"S szívében sohasem vonzotta még felém igazi szerelem.."

"Nem is nagy veszteség, könnyen pótolja más,
Megvigasztalja majd magát a változás."

"Az ember csak beszél, de nem mindig cselekszik,
Gyakran hosszú az út a szándéktól a tettig."

"Az én lelkemre is nagy boldogság derül,
Hogy együtt lehetünk, kettesben, egyedül."

"Kétkedni könnyű a hirtelen fényü sorsban,
S nem hisszük el, amíg nem élvezzük ki gyorsan."

"Azért, mert rászedett egy szemtelen gazember [...]
Hirtelen azt hiszed, hogy mindenki ilyen."

"A látszat, istenem, gyakran tévútra visz.
S hányszor csalódhatik az ember szeme is!"

"Szándékomat dühük sem másíthatja meg..."

"Szeme az emberi szívekbe lát bele,
S nem téveszti meg a csalók művészete."

A mai reggelemet [egy kis ábrándozás után] olvasással kezdtem. :) Ennek hála most már a 98. oldalon tartok, így már majdnem biztos, hogy ma be is fejezem a Candide-t. :P
Most is találtam olyan mondatokat, amik felkeltették az érdeklődésemet és megtetszettek, így aztán megint csak megosztom az olvasóimmal. :)

"Jó mélyen elaludtak a puszta föld lágy moháján.."

"- Csak egy Istent imádtok? [...]
- Természetesen, mert hisz nincs kettő, se három, se négy."

"Candide, szerelmi mámorában, minden fába bevéste Kunigunda nevét."

"- Mi az az optimizmus?
- Semmi más, sajnos, mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb."

"Az emberek gonoszsága teljes csúfságában tárult elé; szomorú gondolatai felhőkként kergetőztek az elméjében."

"Szeretném, ha itt volnál..."

"A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok."

"Repülnék szerető karjaiba, ha csak mozdulni is tudnék. [...]
Jöjjön, már a jelenléte visszaadja az életemet, ha ugyan eszemet nem vesztem a viszontlátás örömében.."

"Nem akart eltévedni az igazságszolgáltatás labirintusában."

Ma elkezdtem olvasni az egyik kötelezőt [azt hiszem 4 van, szóval ideje kicsit belehúzni.. :P]. Már régóta elakartam kezdeni, de mindig úgy képzeltem, hogy majd elmegyek valami jó kis napos helyre, ahol nyugi van, és a szabadban olvasgatok. :)) De aztán valahogy sosem jött össze, mert nem volt kedvem egyedül elmenni, és az is eszembe jutott, hogy régebben hallottam róla, hogy árt a szemnek, ha Napfénynél olvasunk.. Így aztán letettem erről a tervről, és úgy gondoltam, majd unalmas óráimban nekikezdek valamelyik könyvnek.
Úgy 1 hete mindegyik elejébe beleolvastam, hogy tudjam mire számítsak majd, és nagy valószínűséggel csak a Bánk Bánt nem fogom elővenni még egy jó darabig... :P

Ma Voltaire-ről a Candide-t kezdtem el, és el is jutottam az 56. oldalig, ami magamhoz képest nagy dolog! :P Remélhetőleg nem úgy leszek majd vele, mint annó a Rómeo & Júliával voltam, mert akkor soha nem jutok a végére... :S E percben az jár a fejemben, hogy holnap befejezem, és a nyár folyamán még egyszer végig olvasom, hogy tudjam is, miről szól!? :D

No de valójában az ihlette ezt a bejegyzésemet, hogy megosszak Veletek néhány gondolatot a könyvből, amit olvasás közben bejelöltem, mert megtetszett. :D Hátha ezzel nektek is meghozom a kedveteket egy kis olvasáshoz.. :))

"Mit ér az ember, ha nem segít embertársán?"
 

"E hosszú társalgás minden szava újabb csodát fakasztott..."

"Úgy szerettem, ahogyan legelőször szeretünk; hevesen, őrülten, szenvedéllyel."

"...Így aztán fölszedte története fonalát.."

"A szerelem, az emberi nem magasztos vigasztalója, a világ fennkölt megtartója, érzékeny lelkek öröme, igen, a gyenge szerelem.."

"Se ízed nincs, se színed, se zamatod. Nem lehet meghatározni Téged. Megízlelnek anélkül, hogy megismernének.
Nem szükséges vagy az életben; maga az Élet vagy." /Antoine de Saint-Exupery/

Ezt az idézetet már régebben le szerettem volna írni, mert annyira megtetszett. Kerestem hozzá egy [saját!] képet, így mostmár teljes az összkép. :P
Sokatok számára ismerős lehet, hiszen mostanában gyakran látható a tv-ben. :)

Drága Exem!

Szólíthatlan így, ugye? Vagy ez túlságosan érzelemmel teli? És az baj lenne? Bárhogyan is, most az egyszer, utoljára megszólítalak így...
Most jött el az idő, hogy számadást készítsek, és ezt papírra vessem - még ha el is teszem majd jó mélyre ezt a levelet. Becsúsztatom a ruháim alá a fiókba, vagy annak a polcnak az aljára, ahová a régi fotóinkat süllyesztettem..., de kidobni sosem fogom. Mert emlékeztet valamire. Valami fontosra.
A hibáinkra. Azokra, amelyeket egyikünk sem követhet el újra a következő kapcsolatában, mert már tudjuk, hogy ezek megmérgezték, ami tiszta volt, elrontották, ami olajozottan működött, nehéz súlyként rátelepedtek a szívünkre, és lassacskán eltávolítottak minket egymástól. Még a gyerek sem tudott minket összetartani... Mert elfogyott a levegő, ami régen bőven elég volt nekünk. Kettőnknek. A végén viszont már fulladoztunk, mentünk volna, kitéptük volna a múltunkat egymáséból - de ezt, ugye, nem lehetett megtenni.
Szakítás lett a vége. És a vég kezdete...? Talán az idő volt a legnagyobb gyilkos, az az idő, amit nem fordítottunk egymásra, mert mindig volt valami "fontosabb", ami miatt elmaradtak az esti beszélgetések a konyhában, a nagy dumálások éjjel a fürdőkádban, a viccelődés reggeli közben...
Emlékszel, mindig integettem utánad az ablakból. Vajon tudtad-e, hogy huszonnégy lépés vezetett a bejárati ajtótól a háló ablakáig? Pontos menetrendet követtem. Bezártam utánad az ajtót, és még fürdőköpenyben gyorsan leszámoltam a huszonnégy lépést, feltéptem a hálóban az ablakot, hogy mire kiérsz a kapun, ott legyek, és küldjek neked egy utolsó, reggeli mosolyt. Ha tovább bajlódtam a zárral, kevesebb lépést tettem meg, viszont futva - mindig úgy, hogy mire kilépsz, én ott legyek, és rögtön, amint kiérsz, összevillanjon a szemünk. Te integettél, aztán beültél a kocsidba és elhajtottál. Mindig megvillantottad az indexet búcsúzóul, én pedig addig néztem utánad, amíg el nem tűntél előlem.
Aztán már nem integettem utánad az ablakból. Fájt nagyon, de azt hittem, megérted: ez az utolsó utáni figyelmeztetés. Nem így fogtad fel, sőt megsértődtél. Egyre kevesebb közös programot szerveztünk, a beszélgetéseink egyre inkább a gyerekre korlátozódtak, bezárult a lelkünk egymás előtt.
De akkor már te is érezted, hogy semmi sem stimmel. Nem fogom a "gyes-magányra": én is hibás voltam. Kár, hogy nem kérdezted, mi a baj. Nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni, de talán elkezdhettünk volna újra beszélgetni. Talán nem jutottunk volna el addig az estéig, amikor nem akartam elmenni már veled arra a síelésre.
Emlékszel? Azt mondtad: "Ha már nincs közös témánk, s már a közös programok sem érdekelnek, akkor csak szép múltunk, unalmas jelenünk van. És nincs közös jövőnk."
Akkor kellett volna hagynom, hogy előtörjenek a könnyeim, hogy az önérzetem és a sértettségem ne írja felül a fájdalmamat. De nem voltam elég okos, elég erős ehhez. Azt feleltem: "Szerintem sincs."
Már nem tudom, pontsan hogyan lett vége, de arra a napra emlékszem, amikor költöztünk és utoljára zártam be az ajtót - csak immár magam után. A gyerek a karomban volt, és akkor szakadt ki belőlem először a sírás. De te ezt nem láttad. Nem akartam, hogy neked is fájjon, hogy te is lásd ezt az utolsó ajtóbezárást. A szívem mélyén meg akartalak kímélni ettől a képtől: amikor az egykor szeretett nő, kezében a gyerekkel, utoljára elmegy.
Fontos voltál nekem, tudod? Eltelt vagy két hónap, amikor először ébrdtem arra éjszaka, hogy úristen, mennyire hiányzol. Hiányzik a bőröd, fáj, hogy nem csúsztathatom a fenekemet abba a jó kis kiflirésbe, amit mindig kialakítottál a testeddel az ágyban, hiányzik, hogy nem húzol magadhoz éjszaka, hogy nem adsz éjjel, álmomban egy puszit a karomra, a vállamra, vagy a hátamra - hogy nem mész el reggel úgy, hogy még összevillanjon a szemünk, hogy nem integetsz az indexlámpával egy utolsót... Akkor tört fel belőlem minden.
Hibáztam én is. Te is. Tudod, tudom. Átbeszéltük. Szerencsére volt erőnk hozzá. Átbeszéltük, megbeszéltük. Újra és újra. És lassan megértettük egymást.
Drága Exem! Ígérjük meg egymásnak, hogy a következő házasságában egyikünk sem követi el ezeket a hibákat. Hogy mindig tudni fogjuk: az idő a legfontosabb, amit az ember a másiknak adhat. A szavak, az érintés, a bizalom. És ha újra pici babát tartok is a karomban, tudni fogom, hogy időt kell szakítani a kibeszélésre, arra, hogy elmondjam, mi bánt. Te is sokat tanultál a történtekből. Kívánom, hogy mindketten jól bánjunk a tanultakkal.
Drága Exem! Utoljára szólítalak így. Hiszen holnap igent mondok. Újra. Neked.

/Fejős Éva írása/