"...S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökkétartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthető."
"Ekkor tűnt ki, hogy vékony testalkatának szívós izmai vannak."
"Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka színeikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik;
közöttük fürgén evickélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros úszószárnyaival.
Úgy gyönyörködött ebben!
Mély hallgatásnak való jelenet volt az, mindenki tudta, hogy most temetője felett úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sirkövét meg nem találja ott alant a sok között."
"A Duna megszűnt félelmes lenni: méltóságos terjedelmében foglalta el ismét a megillető medret, s a nyugat felé elterülő zafirkék víztükörben meglátszott az utasok előtt a szigetre épült Orsova."
"Éppen vacsorál."
"Tímea összevonta vékony szemöldökeit, s oly jéghidegen nézett az elbeszélőre, hogy annak félbeszakadt szájában a további dicsekedés."
"A fent címzett négylábú úr még azonfelül egyike volt faja legszebb példányainak, óriási izmos állat: aki, amint szétnyúlt a veranda előtt, termetével az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért."
"Tímea és Noémi e percben egymás szemébe tekintettek, s mind a ketten valami álomszerű sejtelmet láttak ki egymás szemeiből.
Mint mikor az ember egy percre a szemét behunyja, s e rövid percek alatt éveket álmodik keresztül, s midőn fölébred, mindent elfelejtett, csak arra emlékszik, hogy álma hosszú volt."
"Este volt már; a sokat hányatott és kifáradt utasoknak talán nem is kellett ringatás. Timár végigheveredett a legédesebb fűszerillatú szénában a padláson, s azt hitte, hogy ma nagyon jót fog aludni.
De csalódott. Sok fáradság, változatos küzdelem után legnehezeb az elalvás; az egymást felváltó képek egyszerre rohanták meg agyát, mint egy zűrzavaros látvány, keverve üldöző alakokkal, fenyegető sziklákkal, vízesésekkel, váromladékokkal, idegen nőkkel, fekete kutyákkal, fehér macskákkal, a szél zúg, a tülök bömböl, az ostor pattog, az eb üvölt, arany esik, ember kacag, suttog, kiabál össze - vissza.
Hasztalanul hunyta be a szemeit, annál többet látott és hallott.."
"Nincs a háznál. Ne kínozz! Egy fillérem sincs. Nem is akarom, hogy legyen. Átkozott előttem minden, ami pénz."
"Holdvilágos éjszaka volt, s azután, hogy a kutya elhallgatott, mély csendesség lett a vidéken. Csodálatos csend, melynek mélaságát az éjjel és a magány hangjai még andalítóbbá teszik."
"Az éj csendes, éppen arravaló, hogy egy keserű élet titkai elmondassanak.."
"Timár egyedül maradt egy halottal, egy halálosan alvóval, s egy eltemetett titokkal.
Mindnyájukat takarta a csendes éjszaka."
"Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel volna telve ez a hajó, s az mind az enyim lenne, ha te meghalnál, mégsem engedném, hogy örökre alva maradj.
Nincs akkora gyémánt a világon, amit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyílni."
"Az esték is hosszúak kezdtek már lenni, s október vége felé a derült őszi idő átcsapott az esősbe; a leány egészen bezárkózott magányos szobájába, s Mihály nem tudott róla többet, mint azt, hogy éjszakánként a vékony deszka közfalon áthangzik nehéz sóhajtozása. De sírni nem hallotta soha.
Az a nagy csapás talán örökre megfagyasztotta szívét.
Vajjon mekkora melegségnek kellene annak lenni, mely azt megolvadásra bírja?
Ejh, szegény barátom, minek neked arra gondolnod?
Mit álmodol ébren és lehúnyt szemmel erről a fehér arcról? Ha olyan szép nem volna is, de olyan gazdag; te pedig szegény ördög vagy. Mire való egy ilyen fickónak, mint te vagy, egy olyan gazdag úrleány arcával megtölteni minden gondolatját?"
"Tímea nem értette a kormányos szavait, de annak vérbenforgó szemeitől úgy megrettent, hogy inkább visszament a kabinba, s ott felfeküdt az ágyára és nézte, hogy jön be a víz a kabin ajtaján, hogy emelkedik lassanként ágya széléig, s aztán arra gondolt, hogyha most őt a víz innen elviszi, addig viszi majd lefelé, míg oda eljut, ahol az atyja fekszik a Duna fenekén, s akkor aztán megint együtt lesznek."
"Tímea egy örökkévalóságnak hitte ezt a percet, melyet Timár a víz alatt töltött. Egy egész percig volt ott. Ő is visszatartá lélegzetét azalatt, mintha meg akarná tudni, meddig állhatni ki lélegzetvétel nélkül?
Akkor aztán nagyot sóhajtott, mikor Mihály fejét ismét kiemelkedni látta a vízből.
És arca elmosolyodott, mikor Timár odanyújtá neki a megmentett szekrénykét. Nem a szekrénykéért.."
