A szakítás óta.
Ugyanis lelkileg annyira megviselt ez az egész, hogy képtelen voltam bemenni a suliba.. Az biztos, hogy bent is bőgtem volna és ezt elakartam kerülni.
Ma is kicsit vissza kellett fognom magam, mikor sokan odajöttek köszönni, aztán megöleltek és halkan megkérdezték, hogy jól vagyok-e?
És ha belegondolok, hogy V meg D még nem is tud semmit az egészről...
Abból a szempontból is jó volt, hogy 2 napig nem mentem iskolába, mert így F mindenkinek elmondta, hogy mi történt, megkímélve ezzel engem a kérdezősködésektől.
Ami a mai napot illeti, eleinte nagyon szar volt, mert éjszaka valami olyasmit álmodtam, hogy újra összejöttünk A-val.
Az a baj, hogy már nem rémlik túlzottan, mert azóta jó néhány óra eltelt.
Szóval a nap eleje azzal telt, hogy próbáltam elterelni a figyelmemet Róla. De persze nem sikerült, épp ellenkezleg történt. Se fizikán, se törin, se tesin és még magyaron sem tudtam koncentrálni az órára, mert állandóan máson kattogott az agyam..
A tesi órától tartottam, mert úgy volt, hogy tornázni fogunk és én azt kinem állhatom. :|
De végül röplabda volt, ami nagyon kapóra jött, mert a nyitás gyakorlásnál kellőképpen letudtam vezetni az elmúlt napok feszültségeit. Úgy püföltem azt a szerencsétlen labdát, mint még soha..
És nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. A jövőheti "edzésre" még gyűjtöm az erőt..
Mindezek ellenére épp az járt az imént a fejemben, hogy a Luca nap alatt egyáltalán nem is gondoltam Rá.
Ami nagyon meglepő. Talán mikor leültem az asztalomhoz órai munkát másolni, akkor ugrott be, hogy "hopp, eltelt 2 óra anélkül, hogy eszembejutott volna"..
És ennek őszintén örülök.
Mert így kicsit azt érzem, hogy Nélküle is tovább tudom élni az életem, és talán mégsem szúrt ki velem annyira, hogy ne tudjak miatta talpraállni.
Ez jó jel!
