[egy kicsi belőlem]

Elég sejtelmesre és izgalmasra sikeredett ez a cím. De úgy érzem, pont passzol a ma történtekhez.
Elmentem Anyáékkal vásárolni, ami ugyan kudarcba fulladt, mert vagy nem tetszettek a dolgok, vagy nem voltak a méretünkben, vagy drágák voltak. :P Ezért aztán hazafelé az én idióta kijelentésm miatt ["Szomjas vagyok!"] beugrottunk ODA. Ahol idejét sem tudom, mikor voltam utoljára..
Szinte biztos voltam benne, hogy Ő is ott lesz, mert néha szoktam látni, ha arra járok. És bejött az elméletem. Eleinte nem volt semmi, mert hátul volt, de úgy vettem észre, hogy az egyik régebb óta ott dolgozó csaj szólt neki, hogy ott vagyunk. De ezzel nincs vége a történetnek, ugyanis egy kicsivel később előre jött és nyitott egy kasszát. Anyával két külön sorban álltunk, hátha úgy gyorsabban sorra kerülünk. Viszont Anya ahogy lehetett Hozzá menni, rögtön odaállt elsőnek és már sorolta is, hogy mit kérünk. Nekem meg ugye odakellett mennem.. Így Anyu odaadta a pénzt nekem és azzal a lendülettel ott is hagyott minket.
Megint úgy éreztem magam, mint régen. A gyomrom görcsben, meg sem bírok szólalni, és azt várom, hogy túllegyünk ezen az egész helyzeten.
Hülyén éreztem magam, mert éreztem, hogy mindenkinek az jár a fejében, hogy egy időben oda voltam ezért a fiúért. És most megint itt vagyok.. Emellett viszont megint úgy viselkedett, ahogy régen.. Kedves volt és figyelmes. Nem felejtette el, hogy szoktunk kérni cukrot az innivalóhoz, sőt, még árengedményt is adott.
Próbáltam 2 lábbal a földön maradni, és végig az járt a fejemben, hogy ez most jó, vagy rossz? Hogy ennyi idő után ismét találkozunk? Igyekeztem természetesen viselkedni, és miután leültünk, alig néztem felé. Márcsak az kéne, hogy mindenki arról dumáljon, hogy én még mindig bele vagyok esve.

Tegnap elmentem Anyuval vásárolni, mert ideje volt már venni nekem pár cuccot. :D Eredetileg farmerért mentünk, de szokás szerint nem volt. Viszont! Egy jókis szoknyával, meg egy pulcsival gazdagodtam, aminek örülök! :))
Hazafelé menet beugrottunk ODA, ahol idén most kajáltam először. Mióta megújult, csak egyszer voltam bennt, akkoris csak futólag, mert beugrottunk egy újságért..
Fura volt ismét ott lenni, ahol ezelőtt szinte heti rendszerességgel megfordultam, és mikor rendelnem kellett, görcsben volt a gyomrom.. ez az érzés mára már elmúlt, de bennem maradtak az emlékek. Ő nem dolgozott, pedig kiváncsi lettem volna, mondd-e valamit, ha tőle rendelek? Idén mindössze 1× láttam. És biztos vagyok benne, hogy azoknak, akik a mai napig ott vannak, feltűnt, hogy egy ideje nem járok/járunk már oda.. Igen, mert igyekeztem elfolytani magamban Azt az érzést, amit Iránta éreztem. Közben ugye jött a Suli, és jó ideig csak távolról láttam. Később már úgy se, mert szépen lassan kezdtem elfelejteni..
És így lyukadtunk ki odáig, hogy mára már elmúlt az érzés. Már nem vagyok belé szerelmes. És ezt nem azért mondom, mert F bejött a képbe. Ha ő nem lenne, akkor sem táplálnék olyan érzelmeket A fiú iránt, akit közel 1 évig szerettem.
A tegnapi napra visszatérve; a hely megváltozott, vannak új dolgozók is, de akadtak olyanok, akiknek biztos eszébe jutott, hogy hányszor jártam arra. Talán még arról is tudtak, hogy miért/ KIÉRT töltöttem olyan sok időt ott.
Mikor kimentem, hogy megrendeljem a kaját, megpillantottam K-t [a szeretett fiú barátja]. Elgondolkodtam rajta, hogy ő majd biztos beavatja a haverját arról, hogy ott voltam. Márcsak azért is, mert tényleg nagyon rég láttak ott. De persze ez nem jelentett semmit, mert nem érdekelt, hogy mit szól, ha megtudja, vagy ha nem tudja meg.

Miután hazaértünk, néhány könyv fogadott az ágyam mellett. Nem lepődtem meg túlzottan, hisz a bátyám használt tankönyvei voltak azok. Belelapoztam valamennyibe, de a legjobban az irodalom könyv érdekelt. Keresgéltem  - számomra ismert szerzőktől származó - verseket. És rábukkantam Juhász Gyula egyik írására, ami tartalmaz olyan sorokat, melyek pont az előbb említett érzést [illetve annak az elmúlását] írják le. Ezért úgy döntöttem, ezt az amúgy is szép verset megosztom veletek. :)
 

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult          
Arcképed a szívemben, elmosódott 
A vállaidnak íve, elsuhant             
   A hangod, és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.  
  Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
    Ma már nem reszketek a tekintetedre,
        Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
   Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,
  Ne hidd, szívem, hogy ez hiába volt,
 És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!
       Mert benne élsz te minden félrecsúszott
      Nyakkendőmben és elvétett szavamban
   És minden eltévesztett köszönésben,
 És minden összetépett levelemben,
És egész elhibázott életemben      
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.   

[ejha, micsoda formát kapott a vers :P]