Most már látni sem akarom. Utoljára szeptember 14-én találkoztunk. És ez így marad... Mert nem tudnám elviselni a tekintetét. Bizonyára tudja, hogy én mindenről tudok. És elégedett magával, amiért megadta nekem a kegyelemdöfést. Belém rugott egy utolsót, amikor én már a földön feküdtem... Biztos kiülne az arcára az az elégedett tekintet, ha látna engem. Mert tudná, mit érzek. Tudná, mekkora fájdalmat okozott.
És én ezt nem akarom. Gondoljatok, amit akartok. Tudom, hogy nem menekülnöm és megfutamodnom kéne. De most túl gyenge vagyok ahhoz, hogy felálljak, és azt mondjam; "Én ezt nem hagyom annyiban!" Nem megy... Inkább mással töltöm az időt. Megpróbálok minnél többet foglalkozni más dolgokkal. De ez nem ilyen egyszerű. Mert érzem, hogy itt van a közelben... És a felejtés nem megy olyan gyorsan, mint a szerelembe esés.
Eltart majd egy darabig, mire összeszedem magam, és képes leszek úgy visszagondolni erre az egészre, mint egy rossz álomra.. Nem lesz könnyű. Mert jelenleg nem tudok másra gondolni. Csak arra, hogy én rontottam el... És ebbe nem tudok belenyugodni.
Menekülés?
2008.10.05. 20:49
Címkék: szomorú dolgaim
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://linnya.blog.hu/api/trackback/id/tr34697830
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.