[egy kicsi belőlem]

Sikerült lenyugodnom kicsit, így ismét belekezdek az írásba.
Már fogalmam sincs, hogy volt a bejegyzés szövege, amit még a mérgelődés előtt szerettem volna nyilvánosságra hozni, így most azt írom le, ami most kavarog a fejemben.
Tegnap új felfedezést tettem, miszerint a srác, akit oly sokáig szerettem, még mindig a közelben van. Tehát téves volt a meglátásom azzal kapcsolatban, hogy talán már nem Ott dolgozik. Még nem sikerült eldöntenem, hogy jó-e ez így?? Most megint csak úgy mehetek arra, hogy előtte megbizonyosodok róla, hogy Ő ott van-e? Ráadásul azt se tudom, mikor hányra megy, így akár össze is futhatunk.. Meg is őrülnék.. Nem bírnék a szemébe nézni.. Talán átfutnék a másik oldalra, hogy ne kelljen a közvetlen közelében lennem.
Tudjátok mi a fura? [Azon kívül, hogy megszólítok olyan embereket, akik valószínüleg nincsenek is, vagy ha igen, akkor nem itt.] Az, hogy minden percben máshogy érzek. Olykor legszívesebben elbőgném magam, hogy így alakult ez az egész, máskor meg örülök, hogy vége, és már nem kell azon aggódnom, hogy milyen témát hozzak fel, ha legközelebb találkozunk... Tegnap este is; hallok egy lassú számot a rádióban [név szerint; Somló Tamástól a Gondolsz-e rám? c. számot], és magamra veszem. Mert totálisan beleillik a mostani helyzetembe. "Gondolsz-e rám, amikor nem mellettem alszol el?... Gondolsz-e rám, amikor magányom nem érdekel?... Gondolsz-e rám, amikor messze jársz már, s valaki másra vársz talán?... " Persze, rögtön elkezdtem sírni. Amikor jól tudom, hogy ebből a szituációból csak az segít ki, ha végleg túlteszem magam Rajta.
Egyik nap alig gondolok az egészre, és mikor aludni készülök, örömmel nyugtázom, hogy milyen könnyen megy...
Másik nap pedig megint mindenről Ő jut eszembe, és egész este csak arra gondolok, hogy Neki milyen jó, én pedig már egész hátralévő életemben csak szenvedek...