[egy kicsi belőlem]

Tegnap meglátogattak minket a keresztszüleim. Akiket immáron 4 éve láttam utoljára, a Nagymamám temetésén.
Szép kis keresztszülők, mi? És most sem önszántukból látogattak meg, hanem egy újabb rokon halála miatt... Nem részletezném.
Mielőtt mindenki azzal jönne, hogy "két vége van a telefonnak", nem rajtunk múlt, hogy ez a kapcsolat megromlott. Hanem mikor meglátogattuk őket, többször volt rá példa, hogy be sem engedtek minket, hanem megvárták, míg megunjuk a csengetést és elmegyünk..
Iszonyatosan szarul esik, hogy nem érdeklem őket. És azt hittem, megtanultam már együtt élni azzal, hogy szinte alig látom a keresztszüleimet, de tegnap rádöbbentem, hogy nem. Alig bírtam visszafolytani a sírást egész idő alatt, amíg itt voltak. Pedig az sem volt sok idő. Fél óra talán..
Eleinte elég fagyos volt a hangulat. Senki sem tudott mit mondani, mert ennyi év elteltével mindenkivel rengeteg dolog történt. Többek közt az unokatesóimnak gyerekei születtek és elköltöztek otthonról, hogy élhessék a saját életüket. Az egyikük esküvőjén ott voltunk, de a másik azt is csak utólag mesélte el, hogy férjhez ment.. A gyerekekről is interneten keresztül szereztünk tudomást..
Anya azt mondja, hogy attól, hogy ennyi év után újra találkoztunk, nem fog rendbejönni a kapcsolat. Jöttek, láttak, elmentek és megint csak hosszú évek múlva látjuk egymást viszont..
Sajnálom, mert jó lenne, ha legalább most felvennénk egymással a kapcsolatot, de nagyon úgy néz ki, minden marad a régiben..