Tegnap este lefekvés előtt a kezembe került egy Petőfi Sándor: Válogatott versek-könyv. Persze nem véletlenül :D Abból szeretnék most néhány verset idézni.
Temetésre szól az ének...
Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kísérnek?
Akárki! már nem földi rab,
nálam százszorta boldogabb.
Itt viszik az ablak alatt;
Be sok ember sírva fakadt!
Mért nem visznek engemet ki,
Legalább nem sírna senki.
/Debrecen, 1843./
Szeretném itt hagyni...
Szeretném itt hagyni a fényes világot,
Amelyen oly sok sötét foltot látok.
Szeretnék rengetegbe menni,
Ahol nem lenne senki, senki!
Ott hallgatnám a lombok suttogását,
Ott hallgatnám a patakok zugását
És a madárnak énekét,
S nézném a felhők vándorseregét,
Nézném a nap jöttét s lementét...
Mig végre magam is lemennék.
/Szalkszentmárton, 1846./
A bánat? Egy nagy óceán
A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
/Szalkszentmárton, 1846./
Költői ábránd volt, mit eddig érzék...
/részlet/
Költői ábránd volt, mit eddig érzék,
Költői ábránd és nem szerelem,
Mert meggyógyult e szív, amely ugy vérzék,
És nem maradt a sebnek helye sem.
Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
Időknek multával sem nyúgodt volna el.
Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa,
Sodor magával s végre belehalni kell.
[...]
