[egy kicsi belőlem]

Szörnyű érzés -szerencsére velem ritkán fordul elő-, de UNATKOZOM. Ez általában akkor szokott bekövetkezni, mikor rengeteg dolgom lenne... Ugye milyen hülyén hangzik?? Pedig így van. Pl; lassan nekikéne állni a pakolászásnak, hisz holnap után irány Balcsííí :):) A százezer éve esedékes Olvasónaplóba is belekéne kezdeni... És kikéne használni, hogy most sok időt tölthetek a gép előtt. Na jó, ez félig megvan, hisz akkor nem írnék. :)
De most olyan izéé minden. Nem tudok mit kezdeni magammal. Ezért nem szeretem a szünetet, mert olyankor mindig semmittevéssel telnek a napjaim. Eleve 10-nél előbb nem kelek fel, de ha mégis, visszaalszom... pfff :) Most is zenét akarok hallgatni, de nem tudom, mit!? Meg éhes is vagyok, mert már érzek valami halovány kajaszagot, ha egyáltalán annak nevezhető... Minden bajom van. A normális ember, aki véletlen idetéved a blogomra, már biztos elis ment, mondván, hogy "Milyen szánalmas, hogy ez csak sajnálni tudja magát, és ezt osztja meg másokkal." Valószínüleg én is ezt tenném mások helyében. De tulajdonképp nem izgat, mert ezt Magamnak írom, nem túlzottan érdekel, ki olvassa... Nagy valószínüséggel úgysem ismer.
Néha úgy rámjön a vágyakozás egy kis magányra. Elmennék egyedül sétálni a városba, vagy ahova csak akarok. Olyankor jól kilehetne szellőztetni a fejem, és egy kis időre a gondokról is megfeledkeznék. Szabadság. Igen, ezt a szót kerestem. Mert néha jó lenne kötelezettségek és problémák nélkül élni...

"...nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója az egyetlen nagy akarattá keményedett..." /Móricz Zsigmond/

"...Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt." /M.Zs./