[egy kicsi belőlem]

Nem jutok szóhoz...
Miután kiraktam a Coelho-idézetet, meg a videókat, találtam egy blogot...
Megrázó volt elolvasni. Nem is olvastam el teljesen, csak az elejét, meg a végét, hogy megértsem, miről/kiről is van szó. Egy depressziós lány blogja VOLT. Aki elvesztette a szerelmét, és vele együtt az életében levő 'maradék' kis boldogságot. Mert magányos VOLT. Elvesztette a szüleit is. Akikre nem is emlékszik. Csak fotók maradtak... Azért emeltem ki a "VOLT"-ot, mert a lány már nem él... A fiatalabb bátyja folytatja a blogját. Hülye az a szó, hogy folytatja. Mert csak leírta, hogy mi történt a lánnyal... Hogy nincs többé...

Többször sírtam az olvasás közben. Mert nem tudtam feldolgozni az olvasottakat. És totálisan hülye vagyok, ha belegondolok, mennyiszer írtam le ide, hogy nekem ilyen rossz, meg olyan rossz.. Mert nem látom ŐT. Amikor az én fájdalmam sehol sincs... Nem is fájdalom csak önsajnálat... És én vagyok kiakadva, hogy tanulni kell, meg hogy mennyire rossz egyedül lenni. Amikor nem is vagyok egyedül.  Én soha nem voltam annyira boldogtalan és elkeseredett, hogy egy háznak a 6. emeletén található erkélyén kössek ki. De ez a lány igen... Mert annyi megrázkódtatás, és fájdalom, és hiány, és magány érte, hogy nem talált kiutat. A bátyja azt írta, hogy "a lány akarta így"... Ő akart véget vetni az életének.