Most nem megy a címadás..
Gondoltam rá, hogy most is 'szemétláda' lesz, de mostanra kicsit tisztábban látok és rájöttem, hogy nem [csak?] Ő a szemétláda..
Tegnap mégiscsak beszéltünk msn-en, bár A-nak kellett egy óra ahoz, hogy egyáltalán válaszra méltassa magát. Miután leírtam Neki, amit gondoltam és éreztem, az volt a válasza, hogy mindenben igazam van és Ő egy bunkó paraszt volt és sajnálja, ne haragudjak..
Ezután rögtön megkérdeztem Tőle, hogy nem akarja-e esetleg megmagyarázni, de Ő azzal jött, hogy nem tudja megmagyarázni.
ajj, várjatok.. Azt még itt le sem írtam, hogy az sms után [amit kedd 4-kor írtam Neki], írtam msn-en is néhány sort.
Íme; "szia, mi van Veled? ma nem is beszéltünk és már kezdek aggódni :$ ha ezt elolvasod még ma, légyszives írj egy sms-t akármilyen késő van. Szeretném tudni, hogy minden rendben van-e!? aludj jól, puszi! (K)"
Ezek után jött az Ő üzenete hajnalban, de innen már Ti is tudjátok..
A legérdekesebb az egészben, hogy állítása szerint Ő ezt meg se kapta, tehát az sms-t, amit fél 1-kor írt, az én délutáni üzenetem válaszaként írta.
Lényegtelen.. azt akarom már percek óta megfogalmazni valahogy, hogy tegnap A elmondta, hogy annak ellenére, hogy az 'ideálja' vagyok és jól érezte magát velem, mert jó volt velem lenni, beszélgetni.. stb.
Mindezek ellenére azért szakított, mert a volt barátnőjébe szerelmes.
Joggal felmerülhet bennetek a kérdés - ahogy bennem is felmerült -, hogy ha tudja, hogy még mindig őt szereti, akkor miért hülyít más lányt??
Erre azt felelte, hogy nem hülyítés volt, mert akkor tényleg úgy érezte, hogy már elfelejtette az exét és már nem szereti..
De egyik pillanatról a másikra ez az érzés megváltozott.
És ez az, ami engem azóta sem hagy nyugodni.
Hogy miért történhet meg egy ilyen dolog egyik percről a másikra?
Miért érzi úgy az ember egyszer azt, hogy találkozott egy különleges lánnyal, akivel azelőtt soha, aztán másnap meg úgy elfelejti, mintha nem is lett volna, mert ismét az előző barátnőjére gondol?
Miért nem tudjuk irányítani az érzéseinket?
És miért gondoltam azt, hogy A az a fiú, akire mindig is vártam?
hogy
Ő az, aki törődik velem,
Ő az, akit érdekelnek a gondjaim, az érzéseim, a családom,
Ő az, aki érezteti velem, hogy fontos vagyok Neki
Ő az, aki sokszor megnevettet,
aki folyton azt hajtogatja, mikor napok eltelte után ismét találkozunk, hogy mennyire hiányoztam Neki..
És Ő az, aki azt kérdezi tőlem, hogy "Hogy tud az ember ennyire ragaszkodni valakihez?"
Aztán kiderül, hogy mindez csak valami idióta, felfoghatatlan, érthetetlen, rövid ideig tartó fellángolás volt.
És itt véget is ér minden.
Megszűnnek a jóéjt sms-ek, a hosszú percekig tartó telefonhívások, az msn-ezések, a találkozások, az ölelések, a csókok és az együtt töltött órák is...
Csak épp a hiánya nem ér véget. Mert az egyre erősebb és gyötrőbb lesz.
És ha arra a rövid kis időre gondolok, ami alatt rengeteg dolgon keresztülmentünk és amialatt megismertem,
rájövök, hogy mégsem ismerem..
És mégsem mentünk keresztül sok dolgon, mert az egész nem tartott tovább 10-11 napnál.
És én ennek ellenére úgy szenvedek, mintha hónapokig, vagy akár évekig lettünk volna együtt.
Talán azért fáj ennyire, mert tényleg elhittem, hogy sokáig fog tartani ez a kapcsolat.
Tényleg elhittem, hogy létezhet olyan ember, akinek végre én számítok sokat és aki minden öleléskor ugyanúgy azt érzi, amit én; hogy soha többé nem akar elengedni..
És annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy az Ő érzései miatt lett vége, mégis magamban keresem a hibát.
Hogy hol rontottam el?
Soha többé nem akarok senkit közel engedni magamhoz.
Épp ez az, amitől mindig is féltem. Mert ha valakit közel engedsz magadhoz, akkor ő sokkal nagyobb fájdalmat tud okozni, mint az, akihez nem ragaszkodsz annyira.
És a végén nem marad más, csak a szenvedés.
Meg a gyötrő fájdalom, a hiány és a tudat, hogy az élet ugyanúgy megy tovább..
Most még borzasztóbban érzem magam, mint akkor, amikor azért szenvedtem, mert a fiú, aki tetszett, mással járt, vagy nem vett észre, vagy egyszerűen csak élt és nem is tudta, hogy van egy ember, aki mindent eldobna azért, hogy vele lehessen..
És ha ez eszembejut, akkor azt érzem, hogy többé nem is kell senkit közel engednem magamhoz, mert úgyis csak szenvedés lesz a vége. Ha pedig így is - úgy is szenvedek, akkor inkább a "kevésbé" fájdalmasat választom..
Úgyhogy ne haragudj H, de a kérésednek, miszerint; "emiatt ne menjen el a "kedved" azért más fiúktól", nem tudok eleget tenni..
Egyenlőre maradok a magányos életmódnál. Ahoz már úgyis hozzászoktam az évek alatt.
