[egy kicsi belőlem]

Nem megy ki a fejemből a tegnapi nap.
Folyton arra gondolok, amiket D mondott. Meg arra a sok dologra, amit átéltünk már együtt.
És azok után, ahogy viselkedik velem, ahogy beszél hozzám, ahogy mosolyogva rám néz, még most sem merem elhinni, hogy ez tényleg velem történik.
A kapcsolatunk elején kimondottan féltem attól, hogy D rajongása is csak amolyan fellángolás, és nem tart tovább pár napnál. Féltem, hogy nem gondolja komolyan, amiket mond. Hogy ő is csak találkozgat velem, aztán mikor már kötődöm hozzá, elmegy. És vége mindennek. Féltem, hogy csak szédít.
El sem hinnétek, mennyire vártam, hogy túl legyünk a másfél héten. Odáig folyton az lebegett a szemem előtt, hogy bármelyik nap véget érhet a kapcsolatunk.
Pedig ez hülyeség!!!!! Mert D semmiben sem hasonlít A-ra!!
Csak amiatt az egy kibaszott tapasztalat miatt D-hez már nem mertem olyan nyitottan hozzáállni. Bizalmatlan voltam és igyekeztem nem beleélni magam abba, hogy összejöttünk. Próbáltam "nem megkedvelni túlzottan", hogy ha arra kerülne a sor, ne fájjon annyira a szakítás..

De a tegnap történtek óta sokat gondolkoztam.
És most már kezdem elhinni, hogy ami velem/velünk történik az a valóság.
Tényleg létezik, hogy D szeret velem lenni és komolyan gondolja ezt a kapcsolatot. És ezt érezteti is velem! Eddig is éreztette, de én mégsem akartam elhinni.. És féltem viszonozni is. Kicsit még most is félek, mert minél közelebb engedek magamhoz valakit, annál nagyobb fájdalmat tud okozni. És ez az, ami a leginkább visszatart attól, hogy kimutassam az érzéseimet.
Azt, hogy mennyire szeretek minden egyes percet, amit Vele tölthetek, és hogy mennyire szeretem nézni, hallgatni, fogni a kezét, megölelni, aludni mellette, együtt nevetni Vele..

Ezeket a dolgokat nem is lehet igazán szavakba önteni.. Most nem megy.
De értitek, hogy mit akarok mondani?