[egy kicsi belőlem]

Azt hiszem, bejött az elméletem.
Írt vissza, és a levél alapján akar tőlem valamit..
Mit csináljaaaaaak? ...

Szeretem.
Egyre jobban.

Legalábbis az a változás, amin pénteken átmentem, mindenféleképpen jó! :D:D Ugyanis végre eljutottam a fodrászhoz, és levágattam a hajam! :) El sem hiszitek, hány hónapja szerettem volna már "túlesni" ezen, és most, hogy végre sikerült, nagyon boldog vagyok. :D
Eleinte tartottam tőle, hogy nem lesz elég szembetűnő a változás, de most már egyáltalán nem aggódom emiatt.
Péntek délelőtt még a hátam közepéig, estére viszont már csak a vállamig ért a hajam. :DD
Nagyon kiváncsi vagyok rá, hogy mit szólnak majd az osztálytársaim, hisz nem csak a hajam hossza változott, hanem máshol is van elválasztva. És az is elég feltűnő. :) Nekem nagyon tetszik az új külsőm, hamar sikerült megbarátkoznom vele. (:

Nos... miről is akartam még írni?
Ó, igen! Nemrég újra elkezdtem olvasni Coelho-tól a Tizenegy perc-et, amit jó pár hónapja félbehagytam. Ugyanis olvasni is annyi ideje szerettem volna már, így hát belekezdtem megint. Most valahol a 100. oldal környékén tartok. Remélem 1 hét alatt sikerül befejeznem, mert ezt követően valószínű, hogy beszerzek egy másik Coelho-könyvet is. [ -> Veronika meg akar halni]
Ami a Tizenegy perc-et illeti, nem tetszik annyira, mint amennyire a Piedra folyó partján ültem és sírtam tetszett. Talán azért, mert ez egy prostituáltról szól, és mivel ez a téma egyáltalán nem áll közel hozzám, valahogy a könyv sem hozta [még] meg a várva várt tetszést.

Mára ennyit, de tartogatok még egy témát, amiről hosszabban fogok írni. Remélem valamikor hét közben lesz rá időm, hogy jelentkezzek újabb bejegyzéssel.
Addig is legyetek jók és szobatiszták.. :P

Utóirat:

BOLDOG SZÜLINAPOOOOOOT H!!!! :D:D (K)(K)

Tegnap meglátogattak minket a keresztszüleim. Akiket immáron 4 éve láttam utoljára, a Nagymamám temetésén.
Szép kis keresztszülők, mi? És most sem önszántukból látogattak meg, hanem egy újabb rokon halála miatt... Nem részletezném.
Mielőtt mindenki azzal jönne, hogy "két vége van a telefonnak", nem rajtunk múlt, hogy ez a kapcsolat megromlott. Hanem mikor meglátogattuk őket, többször volt rá példa, hogy be sem engedtek minket, hanem megvárták, míg megunjuk a csengetést és elmegyünk..
Iszonyatosan szarul esik, hogy nem érdeklem őket. És azt hittem, megtanultam már együtt élni azzal, hogy szinte alig látom a keresztszüleimet, de tegnap rádöbbentem, hogy nem. Alig bírtam visszafolytani a sírást egész idő alatt, amíg itt voltak. Pedig az sem volt sok idő. Fél óra talán..
Eleinte elég fagyos volt a hangulat. Senki sem tudott mit mondani, mert ennyi év elteltével mindenkivel rengeteg dolog történt. Többek közt az unokatesóimnak gyerekei születtek és elköltöztek otthonról, hogy élhessék a saját életüket. Az egyikük esküvőjén ott voltunk, de a másik azt is csak utólag mesélte el, hogy férjhez ment.. A gyerekekről is interneten keresztül szereztünk tudomást..
Anya azt mondja, hogy attól, hogy ennyi év után újra találkoztunk, nem fog rendbejönni a kapcsolat. Jöttek, láttak, elmentek és megint csak hosszú évek múlva látjuk egymást viszont..
Sajnálom, mert jó lenne, ha legalább most felvennénk egymással a kapcsolatot, de nagyon úgy néz ki, minden marad a régiben..

Sajnálom, hogy megint olyan bejegyzést "kell" írnom, amiben csak magamat sajnáltatom, illetve a negatív nézeteimet hirdetem, de muszáj kiírnom magamból a fájdalmat, hátha attól kicsit könnyebb, jobb lesz...

A mai napot közel 1 hete vártam. Már mindent szépen kiterveltem előre; tanulok az órákra, jó kedvű leszek egész nap, változtatok kicsit a külsőmön.. stb..stb..

A legjobban a nap végét, pontosabban a röplabdát vártam. Vajon miért?? Mert abban reménykedtem, hogy F is ott lesz.
Ott is volt.
A csajával együtt.
Aki speciel pont az a lány, akitől még tartottam is, mert láttam, mennyire jól kijönnek [akkor még csak haverok voltak].

És lám, bejött az elméletem; valamikor a napokban, talán még az is lehet, hogy pont ma összejöttek.
Mikor megláttam, hogy csókolóznak, legszívesebben kirohantam volna a teremből a legközelebbi zárt helyig, hogy ott bőgjek.
De nem tehettem, mert akkor mindenki megtudta volna, mit érzek. Ígyhát próbáltam tartani magam, és onnantól kezdve nem is nagyon figyeltem arrafelé.
H viszont nem vett észre semmit. Ott jópofizott nekem, meg jelezte, hogy "Hmm.. látod ki van még itt?..." Akkor már nem bírtam tovább. Odamentem hozzá, és közöltem, hogy összejöttek, ne lepődjön meg...
Attól a perctől kezdve látszott rajta a megdöbbenés, és azt is észrevettem, hogy sokszor nézte, mit csinálok. Meg hogy ők mit csinálnak.

Aztán, mikor nem volt feltűnő, odajött, és elkezdett vígasztalni azzal a szöveggel, hogy; "Úgysem fog sokáig tartani..."
Abban a percben közel voltam a síráshoz. De mégis kibírtam valahogy.
Tudjátok, mi a legfurcsább? Hogy nem lepődtem meg kellőképpen.
Az valóban váratlan volt, hogy egyszer csak elkezdtek csókolózni, meg tapogatták egymást, de maga a tény, hogy összejöttek, valamiért nem okozott olyan nagy meglepetést.

Az a csaj különbenis már másodszorra jön össze olyan fiúval, aki nekem is bejön. Szóval nem kéne meglepődnöm, hanem egyszerűen el kell fogadnom a tényt, miszerint az én életem ennél már nem lesz jobb.
Annyiból fog állni, hogy napközben röhögcsélek a barátaimmal, aztán belezúgok egy srácba, aki szokás szerint észre sem vesz, később ő becsajozik, én pedig majd belepusztulok a folyamatos csalódásba, és a fájdalomba.

Azt hiszem itt tényleg vége. Ennyi volt.

Bekövetkezett, amire régóta számítottam.
Feltett közös képe[ke]t. Ami majdnem ugyanazt az érzést juttatta eszembe, mikor közel 1 éve megláttam más képeket... De mivel azóta Ő is változott, nem ütött annyira sziven, mint tavaly ilyenkor. Viszont elég sokmindent nem értek. Pl, hogy az exénél mit keres olyan kép, amin Ő és a haverja van, azzal a szöveggel, hogy "jómadarak.." ??????
Ááhhh és most megint nem fogom tudni magamban tartani ezt a sok új információt, és megint elmondom majd az engem körülvevő emberek nagy részének, és megint érezni fogom, hogy mindenki engem sajnál... És megint kezdhetem elölről az egészet...
Hacsak.. Nem jártatom a szám, hanem szépen lassan próbálom leküzdeni magamban a történteket, és tovább folytatni az életet...










Igen.... megint ez az érzés fogott el..