Tegnap elmentem Anyuval vásárolni, mert ideje volt már venni nekem pár cuccot. :D Eredetileg farmerért mentünk, de szokás szerint nem volt. Viszont! Egy jókis szoknyával, meg egy pulcsival gazdagodtam, aminek örülök! :))
Hazafelé menet beugrottunk ODA, ahol idén most kajáltam először. Mióta megújult, csak egyszer voltam bennt, akkoris csak futólag, mert beugrottunk egy újságért..
Fura volt ismét ott lenni, ahol ezelőtt szinte heti rendszerességgel megfordultam, és mikor rendelnem kellett, görcsben volt a gyomrom.. ez az érzés mára már elmúlt, de bennem maradtak az emlékek. Ő nem dolgozott, pedig kiváncsi lettem volna, mondd-e valamit, ha tőle rendelek? Idén mindössze 1× láttam. És biztos vagyok benne, hogy azoknak, akik a mai napig ott vannak, feltűnt, hogy egy ideje nem járok/járunk már oda.. Igen, mert igyekeztem elfolytani magamban Azt az érzést, amit Iránta éreztem. Közben ugye jött a Suli, és jó ideig csak távolról láttam. Később már úgy se, mert szépen lassan kezdtem elfelejteni..
És így lyukadtunk ki odáig, hogy mára már elmúlt az érzés. Már nem vagyok belé szerelmes. És ezt nem azért mondom, mert F bejött a képbe. Ha ő nem lenne, akkor sem táplálnék olyan érzelmeket A fiú iránt, akit közel 1 évig szerettem.
A tegnapi napra visszatérve; a hely megváltozott, vannak új dolgozók is, de akadtak olyanok, akiknek biztos eszébe jutott, hogy hányszor jártam arra. Talán még arról is tudtak, hogy miért/ KIÉRT töltöttem olyan sok időt ott.
Mikor kimentem, hogy megrendeljem a kaját, megpillantottam K-t [a szeretett fiú barátja]. Elgondolkodtam rajta, hogy ő majd biztos beavatja a haverját arról, hogy ott voltam. Márcsak azért is, mert tényleg nagyon rég láttak ott. De persze ez nem jelentett semmit, mert nem érdekelt, hogy mit szól, ha megtudja, vagy ha nem tudja meg.
Miután hazaértünk, néhány könyv fogadott az ágyam mellett. Nem lepődtem meg túlzottan, hisz a bátyám használt tankönyvei voltak azok. Belelapoztam valamennyibe, de a legjobban az irodalom könyv érdekelt. Keresgéltem - számomra ismert szerzőktől származó - verseket. És rábukkantam Juhász Gyula egyik írására, ami tartalmaz olyan sorokat, melyek pont az előbb említett érzést [illetve annak az elmúlását] írják le. Ezért úgy döntöttem, ezt az amúgy is szép verset megosztom veletek. :)
Juhász Gyula: Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod, és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek a tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,
Ne hidd, szívem, hogy ez hiába volt,
És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben,
És minden összetépett levelemben,
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.
[ejha, micsoda formát kapott a vers :P]