Elég sejtelmesre és izgalmasra sikeredett ez a cím. De úgy érzem, pont passzol a ma történtekhez.
Elmentem Anyáékkal vásárolni, ami ugyan kudarcba fulladt, mert vagy nem tetszettek a dolgok, vagy nem voltak a méretünkben, vagy drágák voltak. :P Ezért aztán hazafelé az én idióta kijelentésm miatt ["Szomjas vagyok!"] beugrottunk ODA. Ahol idejét sem tudom, mikor voltam utoljára..
Szinte biztos voltam benne, hogy Ő is ott lesz, mert néha szoktam látni, ha arra járok. És bejött az elméletem. Eleinte nem volt semmi, mert hátul volt, de úgy vettem észre, hogy az egyik régebb óta ott dolgozó csaj szólt neki, hogy ott vagyunk. De ezzel nincs vége a történetnek, ugyanis egy kicsivel később előre jött és nyitott egy kasszát. Anyával két külön sorban álltunk, hátha úgy gyorsabban sorra kerülünk. Viszont Anya ahogy lehetett Hozzá menni, rögtön odaállt elsőnek és már sorolta is, hogy mit kérünk. Nekem meg ugye odakellett mennem.. Így Anyu odaadta a pénzt nekem és azzal a lendülettel ott is hagyott minket.
Megint úgy éreztem magam, mint régen. A gyomrom görcsben, meg sem bírok szólalni, és azt várom, hogy túllegyünk ezen az egész helyzeten.
Hülyén éreztem magam, mert éreztem, hogy mindenkinek az jár a fejében, hogy egy időben oda voltam ezért a fiúért. És most megint itt vagyok.. Emellett viszont megint úgy viselkedett, ahogy régen.. Kedves volt és figyelmes. Nem felejtette el, hogy szoktunk kérni cukrot az innivalóhoz, sőt, még árengedményt is adott.
Próbáltam 2 lábbal a földön maradni, és végig az járt a fejemben, hogy ez most jó, vagy rossz? Hogy ennyi idő után ismét találkozunk? Igyekeztem természetesen viselkedni, és miután leültünk, alig néztem felé. Márcsak az kéne, hogy mindenki arról dumáljon, hogy én még mindig bele vagyok esve.