[egy kicsi belőlem]

Caramel: Lélekdonor

Úgy múlik el minden, ami fáj,
hogyha úgy tartja kedve; néha hazajár.
Nem szól Hozzád, csak leül egyedül [egyedül].
Hogy érezd, hogy élsz ott legbelül.

Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el.
Keresem a lelkemet, de van, hogy nem felel.
Van, amikor ringat lágyan, és van, hogy elsodor.
A szerelem az egyetlen, mi lélekdonor.

Oly sok a szó, ami betakar.
Folyton beszél, de semmit nem akar.
A pillanat, ami sokat ér, némán múlik el.
Egy ölelés épp elég, ha búcsúzni kell.

Amikor majd eljönnek a régen várt csodák,
Ne felejts el akkor majd, kérlek gondolni Rám!
Lesz, hogy csak ringat lágyan, és lesz, hogy elsodor...
De a szerelem az egyetlen, mi lélekdonor.

Tudom, mindenért harcolnunk kell.
Egy őrölt mondat miatt nem múlhat el.
Az idő telhetetlen, van, hogy mindent elrabol.
Van, akinek Te vagy a lélekdonor.

Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el.
Keresem a lelkemet, de van, hogy nem felel.
Van, amikor ringat lágyan, és van, hogy elsodor.
A szerelem az egyetlen, mi lélekdonor.

Most legszívesebben elmennék sétálni.
Persze nem egyedül...
Már csak azért sem, mert nappal sem mindig van kedvem egyedül kimozdulni, hátmég este..
De most mégis olyan jó lenne elmenni.. Vele... Erről már nemegyszer álmodoztam, miközben bámultam kifelé az ablakon.
Szinte minden nap elhangzik egy olyan mondat a fejemben, hogy "Milyen jó lenne, ha...". Ezzel persze biztos mások is így vannak. Azt hiszem, én inkább a dolgok elképzelésében vagyok jó. Minden részletet aprólékosan kidolgozok a fejemben, hogy még véletlenül se kelljen csalódnom. És ez persze mindaddig csodálatos, amíg a való életben nem találom magam.
Azt ugyanis nem lehet mindig szépnek és hibátlannak látni. Ott mindigis érnek majd csalódások.
És ez olyan elszomorító..