[egy kicsi belőlem]

- Josh & Jutta: Utolsó éjszakánk

- Leona Lewis: I see you

- Anastacia: You'll be fine

Több dolog is eszembe jut erről a napról.
Gondolom nem lesz meglepő, ha azt írom, hogy az egyik a Valentín nap. Ahogy az utóbbi napokban észrevettem, eléggé megoszlik a vélemény erről az "ünnepről". Van, aki nem foglalkozik vele és/vagy utálja, és akadnak olyanok is, akiknek az egyik legkedvesebb napjuk.
Azt hiszem, én valahol a kettő között lehetek. Nem utálom, de nem is tartozik a kedvenc "ünnepeim" közé.
Talán, ha lenne valaki.... akkor tudnék örülni a Valentín napnak. De így, hogy kimegyek az utcára és mindenhol csak szerelmespárokat látok.. így nem dob fel.
Ez persze nem meglepő, hiszen nekem minden évben magányosan telt eddig. És ilyenkor folyton azon gondolkozom, hogy ez meddig lesz még így? És ezt nem is csak erre a napra értem. Hanem az egész évre. Az életemre. Meddig leszek még egyedül? Úgy szeretnék már magam mellett tudni egy olyan embert, akit tiszta szívből szerethetek és aki ugyanígy érez irántam.
....

Ma megint elmentem kicsit egyedül. Úgy is fogalmazhatnék, hogy céltalanul kószáltam a városban, és szomorúan figyeltem a boldog párokat..
A 'céltalan kószálást' azért írtam, mert eleinte voltak ugyan terveim, hogy merre fogok majd menni, de végül csak mentem, amerre vitt az út..
Mikor itthon összeírkálom és eltervezgetem, hogy merre megyek és mivel, akkor minden olyan könnyűnek tűnik. De ahogy kilépek az utcára, minden más lesz. Szembesülök egy csomó idegen arccal és azon kapom magam, hogy kétségbeesetten kérdezgetem magamtól, hogy "mit keresek én itt?" Valamiért mindig az az érzés nehezedik rám, hogy valaki figyel, kiröhög, vagy egyszerűen csak rólam beszél. Már nem egyszer előfordult, hogy idegen emberek nevettek körülöttem, és én szörnyen éreztem magam, mert valamiért azt gondoltam, hogy rajtam röhögnek. Pedig biztos, hogy erről szó sincs.
Nem tudom, hogy ez valami "betegség"-e, de nagyon sokszor érzem úgy, hogy semmi keresnivalóm ott, ahol vagyok. Arról nem is beszélve, hogy az a halálom, mikor valaki megbámul. Legyen az egy velem egykorú csaj, egy idős bácsi, vagy akárki. Valahányszor rámnéz valaki, mindig egy lenéző tekintetet látok az arcán. És ettől teljesen bepánikolok, és legszívesebben hazarohannék.

Tudjátok mi szomorít el a legjobban?
Ha látok egy helyes fiút, aki észre sem vesz. Szószerint. Én ránézek, ő pedig átnéz rajtam. Vagy F-et bámulja meg. [Ez a gyakoribb eset.] Ilyenkor még az is előszokott fordulni, hogy F odasúgja nekem, hogy milyen ari, meg helyes volt az a fiú az előbb.. Én meg helyeselek, és közben marha szarul érzem magam, amiért a "kiszemelt" fiú rám se hederített...

Ááá!!!
Nem akartam én ilyen lehangoló bejegyzést írni most. Főleg azért nem, mert most nem vagyok szomorú. :D A mai napom eddig jó volt és bízom benne, hogy ez így is marad még sokáig. :)
Szóval ne haraudjatok a szomorkásra sikeredett posztért. Egyszerűen csak kijöttek belőlem az érzések... :)