[egy kicsi belőlem]

Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

"Úgy vélem, a gyerekeknek szükségük van hősökre. Vakmerő, önfeláldozó emberekre, akik példát mutatnak mindnyájunknak. Az emberek imádják a hősöket; szurkolnak nekik, tapsolnak, a nevüket kiáltják. Majd évekkel később elmesélik, hogy órákig áztak az esőben, csak azért, hogy egy pillanatra láthassák azt, aki annyi erőt ad nekik.
Hiszem, hogy mindannyiunkban rejtőzik egy hős. Aki tartást, becsületet és erőt ad, hogy végül büszkén halhassunk meg. Igaz, néha előfordul, hogy oda a remény és le kell mondanunk a céljainkról. Még az álmainkról is..." /Pókember 2./