Mire eljutottam odáig, hogy belépjek, el is felejtettem, mit akartam írni..
Tanulnom kéne holnapra, meg hajat kéne mosnom, de akkor egy csomó idő eltelne. Ha meg nem csinálnék semmit, akkor is egy csomó idő eltelne, de az rosszabb volna. Értitek mit akarok? Az idő gyorsan telik, de csak, ha nem veszünk róla tudomást... Bezzeg, amikor egy nyomorult angol órát kéne valahogy túlélnem, a percek óráknak tűnnek.. Amikor viszont boldog vagyok, azt inkább csak pillanatokban tudnám mérni..
Miért csak akkor vannak normális gondolataim, amikor nem tudom őket egyből leírni? Jó volna már gyakrabban egyedül lenni... Nemrégiben láttam egy filmet, a Férjhez mész, mert azt mondtam-ot. Annyira irigyeltem a csajt benne. Fiatal, szép nő, akinek saját lakása van, és azt csinál, amit akar. Ugyan a férfiakban mindig csalódnia kellett, a film végére mégis megtalálta az Igazit. Vagy legalább egy rendes, kedves férfit maga mellé...
Ilyenkor jövök rá, hogy ahol élek, az a valóság. És lehet, hogy az én életemben nem is lesz Happy End.
Asszem megyek. Sok a dolgom..