[egy kicsi belőlem]

Majd ezen a 'címtelenségen' lehet, hogy később változtatok, de most nem jutott eszembe semmi frappáns. A Naplómba sem címmel ellátva szoktam irogatni. Már amikor persze eljutok odáig, hogy írjak bele. Mostanában a központban inkább a telefonom, és ez a blog van. Ide írom le az összes bánatom..

S hogy mi kavarog a fejemben ebben a pillanatban? [tudom, senki nem kérdezte, én mégis leírom...]
Elsősorban az, hogy mindjárt szomjan halok. Tudom, röhejesen hangzik, de nemrég kicsit elvonultam a nagy nyüzsitől, és olvastam. Ugyan eleinte nem tudtam teljesen 'átélni' az olvasottakat, mert abban a szobában, ahol voltam iszonyat hideg van, és a könyv azon része, ahol tartottam kissé unalmas volt, később sikerült friss fejjel követnem az eseményeket. Most, hogy túlvagyok a "számomra kissé felfoghatatlan, hogy az a kis 'epizód' miért került bele a könybe?" kérdésen, kicsit idemerészkedtem a géphez. Abban bízva, hogy senki nem zavar meg, és nem kell attól tartanom, hogy valamelyik családtag beleolvas az irkálásomba. Vagy hogy Anyának eszébe jut, mi is az a blog, és értetlenül kérdezgeti, mit keresek én egy ilyen oldalon!?
A másik dolog, ami foglalkoztat... az a bizonyos személy, akit immáron november 8-a óta nem láttam. Igen, Ő. Olvasás közben eszembe jutott, hmmm ez hülye szó rá, mert nem olyan dologról van szó, amit elfelejtettem. Szóval, inkább rádöbbentem, hogy Ő volt[-e] az első ember az életemben, akit igazán szerettem. [?] Azt hiszem ez a kérdés még jó ideig megválaszolatlan marad, amíg át nem gondolom, honnan indult minden, és végül hol lett vége. Abban biztos vagyok, hogy általa megmozdult bennem valami. Ami a hatalma alá kerített, és irányította a cselekedeteimet.

Minden nap máshogy érzek, és másként tennék dolgokat. Olykor legszívesebben mindent elmondanék neki, mert ez már úgysem változtatna semmin. Máskor pedig legszívesebben kiverném a fejemből a nevét, és vele együtt mindent, ami történt. De bárhogy is van; sok dologra örömmel és könnyekkel a szememben emlékszem vissza. És a mai napig nem tudom felfogni, hogy ennek vége. Ő továbblépett, mintha én nem is léteznék..
Gyakran eszembe jut, vajon Ő gondol-e rám? Eszébe jut-e, hogy hogyan néztem rá, mit éreztem iránta... Vannak-e olyan dolgok, amikről talán felidézi azt a napot, amikor együtt sétáltunk és beszélgettünk?
Mi lesz 1 év múlva? Azon a napon, ami minden embernek megadatik, és minden évben csak egyszer jön el? Felidézi majd, hogy kapott tőlem valamit? Ami ugyan valószínüleg már nincs meg, mert nem maradandó dolog volt..
És egyáltalán az, hogy mit gondol rólam? Gondol-e egyáltalán bármit is...


Az lenne a legjobb lezárása ennek az ügynek, ha látná, amiket ide írok. Hogy mi mindenen megyek és mentem keresztül. Ha legalább egy kicsit érezné, hogy mit éreztem és érzek Én?
Akkor talán nem lennék ennyire jelentéktelen... Akkor nem én tölteném be a senki szerepét az életében...
És talán végre felfogná, mennyi fájdalmat okozott nekem.

Caius Valerius Catullus: Gyűlölök és szeretek...

Gyűlölök és szeretek. S hogy mért teszem? Én se tudom, hidd.
     Bennem történik, s kínja keresztrefeszít.

/Devecseri Gábor fordítása/

"Azt hiszed, értesz a mágikus pillanatokhoz, a bennünk lakozó gyermekhez. Nem is tudom, mit keresek itt, melletted.
Elnevette magát.
- Csodállak - mondta. - És csodálom a küzdelmet, amit a szíved ellen folytatsz.
- Miféle küzdelmet?
- Nem érdekes - mondta.
De én jól tudtam, mit akar mondani.
- Ne ringasd magad illúziókba - mondtam. - Ha annyira akarod, beszélhetünk róla. Tévedsz az érzéseimet illetően.
Letette a poharát, és rám nézett.
- Nem tévedek. Tudom, hogy nem szeretsz.
Ettől még jobban zavarba jöttem.
- De harcolni fogok érte - folytatta. - Vannak dolgok az életben, amikért érdemes a végsőkig harcolni.
Elakadt a szavam.
- És érted érdemes - mondta."                       

                                                   [...]

" De mi értelme van egy férfi miatt szenvedni?
Semmi. És a poklok kínját járjuk, ahol nincs
nemesség és nagyság - csak a gyötrelem. "

                                                   [...]

"Azon az éjszakán lefeküdtem a fagyos földre, és rögtön elkábított a hideg. Egy pillanatra átvillant az agyamon a gondolat, hogy meg is halhatok, ha nem szerzek valami meleg ruhát - de kit érdekel? Minden, ami fontos volt az életemben, egy hét alatt történt velem - és egy perc alatt szertefoszlott, még arra sem volt időm, hogy megszólaljak.
 A testem remegni kezdett a hidegtől, de nem törődtem vele. Majd csak abbahagyja - ha már minden energiáját elpazarolta arra, hogy felmelegedjen. Akkor végre megpihenhet. És magához ölel a halál.
 Több, mint egy óráig remegtem. És akkor rám köszöntött a mélységes nyugalom.
 Mielőtt végleg lehunytam a szemem, anyám hangját hallottam. Egy történetet mesélt, amelyet gyerekkoromban többször is elmondott, csakhogy akkor még nem is sejtettem, hogy rólam szól."

"Egy fiú és egy lány őrülten egymásba szeretett" - hallottam anya hangját álom és önkívület határán. "Elhatározták, hogy eljegyzik egymást. A jegyesek mindig megajándékozzák egymást, de a fiú szegény volt: minden vagyona az az óra volt, amelyet a nagyapjától örökölt. Kedvesének szép hajára gondolt, és úgy döntött, hogy eladja az órát, hogy az árából vehessen egy szép ezüst hajcsatot. A lánynak se volt pénze ajándékra. Elment tehát a falu legnagyobb kereskedőjéhez, és eladta a haját. Az árából pedig vett egy aranyláncot kedvese órájára. Amikor találkoztak, az eljegyzés napján, a lány odaadta a fiúnak a láncot az órára, amit az eladott, a fiú pedig odaadta a lánynak a hajcsatot, amelyet már nem volt hova tűzni."

[...]
 

Tudom, az utóbbi időben kissé visszavonultam. De ez annak is köszönhető, hogy beteg vagyok.
Hurrá. Már hiányzott az a rengeteg orrfújás, szipogás, tüsszentés.. A napi ötezer liter teáról nem is beszélve. :) Szerencsére a torokfájós időszakon már túlvagyok, és ha jobban belegondolok, F van rosszabb helyzetben, mert ő még csak most kezdte. Én egész héten nem mentem/megyek. Ő csak a maradék 2 napot tölti itthon, nem túl sok örömmel. Ilyet is ritkán hallani. Máskor ujjongtunk volna, ha nem kellett volna Suliba menni. Mostmeg... Persze nehogy azt higgyétek, hogy a jókis dolgozatok, vagy felelések miatt szeretne Isiben lenni. á-á! Hanem mert bepasizott [lassan már 1 hónapja], és azóta nála másról sem szól az élet, csak M-ről. :) Ami persze a maga módján rendjén is van. De engem kicsit elszomorít, hogy olykor több időt van vele, mint velem..

Annyira nem tudok kiigazodni magamon. Megint előtört belőlem, a "mi lenne, ha járnánk" című agyrém. Mert nem tudom máshogy nevezni. Hajnalban, mikor felkeltem egy kis időre, azzal a gondolattal tértem ismét nyugovóra, hogy 'mi lenne, ha összejönnénk K-val'??? Egy egész helyes kis story-t kombináltam össze, ami talán meg is állná a helyét az életemben, ha nem lennének apró kis bibik. Pl, hogy nem tudom [még mindig!!!!], hogy mit érzek iránta? Azt se tudom, hogy Ő mit érez irántam??? És a legfőbb probléma; az exe. De ez már a könyökötökön jön ki.
Álmomban a Táborban voltunk [ahol tavaly jártunk az Osztállyal]. Eleinte csak jókat nevettünk, aztán azon kaptam magam, hogy elmegyünk sétálni kettesben. Jókat beszélgetünk, és végül megkér, hogy kora este ismét találkozzak vele, a tűzrakó helynél. Odamegyek, Ő hátulról eltakarja a szemem, majd leül mellém, és megtanít, hogyan kell célozni a csúzlival. Egyre közelebb ülünk egymáshoz, majd egyszercsak... elcsattan egy csók.
Nekem pedig az lenne a dolgom, hogy felriadjak, és értetlenül agyaljak azon, mit jelenthet, hogy már nem egyszer Vele álmodok. De nem. Ehelyett tovább alszom, és élvezem a történteket, úgy, hogy közben mások eszembe sem jutnak.

Valaki mondja meg nekem; miért ilyen bonyolult az életem???

Bekövetkezett, amire régóta számítottam.
Feltett közös képe[ke]t. Ami majdnem ugyanazt az érzést juttatta eszembe, mikor közel 1 éve megláttam más képeket... De mivel azóta Ő is változott, nem ütött annyira sziven, mint tavaly ilyenkor. Viszont elég sokmindent nem értek. Pl, hogy az exénél mit keres olyan kép, amin Ő és a haverja van, azzal a szöveggel, hogy "jómadarak.." ??????
Ááhhh és most megint nem fogom tudni magamban tartani ezt a sok új információt, és megint elmondom majd az engem körülvevő emberek nagy részének, és megint érezni fogom, hogy mindenki engem sajnál... És megint kezdhetem elölről az egészet...
Hacsak.. Nem jártatom a szám, hanem szépen lassan próbálom leküzdeni magamban a történteket, és tovább folytatni az életet...










Igen.... megint ez az érzés fogott el..