[egy kicsi belőlem]

"Az idő rohan.
Az idő senkire nem vár.
Az idő begyógyítja a sebeket.
De mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk.
Időt, hogy felnőjünk.
Időt, hogy felejtsünk.
Időt." /Grace Klinika/



 

Pénteken végre kicsit részesülhettem a magányban, mert elmentem otthonról kiszellőztetni a fejem. Rámfért, azok után, amik mostanában történtek. Ugyan, nem mentem hosszú órákra, azért jól esett kicsit egyedül lenni. Persze rettegtem attól, hogy összefutok Velük, de szerencsére nem került sor a találkozásra. Egész úton agyaltam. Rajta, rajtam, Rajtuk. Mindenen. Arra jutottam, jót fog tenni egy ideig, ha nem gondolok a pasikra. Olyan értelemben, hogy most szünet jön. Talán kicsit nehezebb lesz így a felejtés, mert eddig, ha valakiből kikellett szeretnem, könnyítette a dolgomat az, hogy jött valaki más...
Helyette nem jön senki. Nekem kell túltennem magam a történteken, méghozzá egyedül. Most úgysem tudnék szerelmes lenni. Az nem így megy..
Kis időnek el kell telnie, hogy újra tudjak úgy gondolni egy fiúra, mint RÁ...